Edgar Poe-Allan: A holló

Szellemórán elmerengve, elmerülve gyászkeservbe,
Búsan ültem, mint ki csábos mély titok nyomára vár.
Kába fővel álmodoztam... halk nesz ébreszt... fölriadtam:
Ablakomra zápor koppan?... Megzörrent a zár talán?...
"Vándor utas téved erre," gondolám, - s ajtómon áll,
Éj sötéten más se jár."

Jól emlékezem reája, bús december-éjszakára,
Szénparázs tüzelve lángol, lobbanón mint szellemárny.
Pirkadó hajnalra vágyva, ócska könyvem szertetárva,
Hív szerelmemért ez árva szívem enyhet nem talál.
Égi angyal fönt Lenóra... Elragadta bősz Halál...
Szent e név és nincs ma már!

Zúgva libben függöny szárnya, mint kísértet síri árnya,
S vérfagyasztó rémületbe ejt a néma borzadály.
Bátorítva gyáva szívem, biztatóan szóltam ígyen:
"Vándor utas ez, ki hiven éji vackot kérve vár.
Ő az ott, ki nyitja ajtóm s zörg kezében künn a zár,
Erre senki más se jár."

Megnyugodva, eltökélve kérdezém - ... -: küszöbre lépve:
"Szól, ki jár itt? Úr-e? Hölgy-e? Hol hazád és mit kivánsz?
Megbocsáss, ha késlekedve nyílik ajtó halk neszedre,
Búslakodtam elmerengve, sejtve sem, hogy künn te vársz."
S tárva-nyitva áll az ajtó: "Kóbor utas térj be már!"
...S néma Éj vak csöndje vár...

Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve,
Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más...
Bűvös-átkos szellemóra! Vak-siket ma könnyre-szóra!...
Csak e drága név "Lenóra" méla Éjben esdve száll...
Sírva hivja őt a Viszhang, kit e lélek visszavár,
S nem felelhet ő ma már...

Kis lakomba visszatérve, sápadozva, lázban égve,
Koppanással, zörrenővel bánt a lárma újra már.
Ablak zárja rázva roppan "Tél viharja tombol ottan?
- Igy tünődöm zaklatottan. - Nincs ma hit csodába, már!
Csöndesülj te árva szívem, megnyugodsz te végre már:
Szélviharra zörg a zár."

Ablakszárny csikorogva tárúl, s rémmeséim hajdanábul
Éjsötéten ím beszárnyal vén kopott hollómadár.
Mit se félve, szét se nézve, szárnycsapással célhoz érve
Fölkereng ajtóm fölébe s hetykemód reája száll,
Pallasz ódon mellszobrára rátelepszik, lesbe áll,
S ott megülve, csöndbe' vár.

Mint sötét ébenfabálvány gunnyad ott magányos árván,
Ünnepélyes furcsa gőggel, s bús mosollyal gúnyolám:
"Vén csupaszfejű barátom, kéregetve jársz e tájon?
Megkopott a toll csuhádon, mért nem ülsz Styx partinál?
Mért jövél te Mit kutatsz te? Mondd neved meg végre már!"
S károg erre: "Kár ma már!"

Bámulám a rémes hangot. Károgás mit tőle hallok!...
Vad madár hogy szóra értsen, emberésznek mily talány!
Mint varázsos gyermekálom, megzavart e látományom,
S eltünődve elcsodálom: Éji szörny ajtómra száll,
Hófehér Athéne-főre, mint a Végzet őrül áll,
S búsan károg: "Kár ma már!"

Ült az agg mogorván, meg se rezzent fönt a szobrán,
S nem tudám, hogy károgása lelke titka, mit kitár,
"Ennyi mind a bölcsessége," - eltünődtem lesve, félve, -
"Egy hivem volt,... vége... vége!... Holt reményem tűnve száll,
S ím beszáll egy rút igézet, s reggel ujra messze jár"...
Szól a holló: "Kár ma már!"

Újra fölriaszt e válasz. Szóbeszéd ez? Károgás csak?...
Bár - ki tudja? - így tanulta tán a gyászos rabmadár?...
Üldözé urát az Élet, büszke álma semmivé lett,
Gyilkolák a vak remények... szenvedésben nincs határ...
Sírba tért dicső szerelme, gyászdalát elsírta már,
S mást se szól, mint: Kár ma már!...

Ám a holló mint a Végzet, mint a síri gyászkisértet,
Guggon ülve szembe vélem, rémszemét mereszti rám.
Én a széken - félig ébren - elborongva nézem... nézem...
S hang nekül tünődve kérdem: "Mely talány e bús madár?
Nincs-e vágya? Nincs-e álma? Nálam itt mi végre vár?
S mért kesergi: "Kár ma már!..."

Igy merengtem egymagamban, izgatódva, kábulatban,
Míg a holló bűvszemével rámtüzelt, mint lángsugár.
Fáradottan hátradültem, méla csönd honolt körültem,
S enyhe lámpafény derülten rezge székem vánkosán,
Melynek ő már nem nyugodhat színes-fényes bársonyán,
Nem nyugodhat rajta már!

S tömjénillat mintha szállna, s égi angyal sírva járna,
Lágyan tépve földi útján, míg lakomra rátalál...
"Ó te boldog! Ó te árva! Búfelejtés, csókja vár ma,
Hogy ne emlékezz reája, s földi vágyad tűnne már!
Kóstolj Léthe szent vizéből, s kínkeserved sírba száll!"...
Szól a bús hang: "Kár ma már!"

"Jósmadár az Éj honábul, zord enyészet pitvarául!
Belzebub hírével jársz-e szélvihartól űzve tán?
Átok éri ezt a házat, gyászos árnyak rája szállnak...
Jóslatoddal híradást adj! Mondd: a Végzet mit kíván?
Nincs-e balzsam Gileádban? Mondd: e földön rám mi vár?"
Szól a holló: "Kár ma már!"

"Jósmadár az Éj honábul, zord enyészet pitvaráról,
Bús, magányos, bűvös állat! Mondd: e szív reményt se várhat?
Boldog élet int-e nékem!... Földereng-e rám az Éden?...
Rátalálok fönt az Égben?... Égi angyal ő ma már,...
Üdvözülni véle vágyom!... Szólj: Lenóra vár-e rám?...
Szól a bús hang: "Kár ma már!"

"Távozz, démon, mindörökre!"... Fölzokogtam elgyötörve. -
"Károgó pokolszülötte, bús hazádba visszaszállj!
Egy pihéd se hagyd emlékül bősz hazug te, kisértésül!
Gúnyolódva vársz kevélyül, Plútó szörnye rém-madár?...
Csőröd szívem rágja, tépi!... Szállj el innen!... Szállj ki már!"...
Szól a holló: "Kár ma már!"

És a holló meg se rezzen, szárnya tolla meg se lebben,
Fönt a Pallasz ősi szobrán, mely az ajtón díszül áll.
Csillogó démon-szemével bűvvarázsba ejti lényem,
S lent a bágyadt lámpafényen lopva terjeng szét az árny...
Holt remények... Fáj az Élet... Éjbe vész a fénysugár...
Kár ma élni, kár ma már!